öreg ember okostelefon
történeteim

Nagyapám és az okostelefon

Avagy lehet-e ingyensörrel választást nyerni?

öreg ember okostelefon

Szorongatja a kezében, húzogatja rajta a kezét, de nem tud felhívni.

Nyomógombos géphez szokott ember hajlamos a mechanikus gondolatmenetre. Nagyapám áll az ital-automata előtt, nézegeti, melyik üdítő, kávé stb. mennyibe kerül, megtanulta, hová dobja be az érmét, ezen már nem is gondolkodik sokat. Akad politikus, aki ilyen, szinte reflexszerűen működő népet, alanyokat, lényeket álmodik, vagy feltételez. Azt hiszi, mindenki úgy reagál a kockacukorra, mint a póniló vagy az öleb. Azt hiszi, kis borravalókkal megvásárolható az egész világ.

Még rosszabbak a kampányfejű, képzelt nagy varázslók, magas szintű idióták, akik a közgondolkodás és közérzelem gőgös papjaiként úgy keverik ki üzenet-dózisaikat, (“egy kis nemzeti büszkeséget, némi szigorúbb ítélkezést, ígéretek, “több pénzt focira, olcsóbb sör – és megnyerjük a választásokat”), mint valami drogot. Így válogatnak ki politikai sztárokat is; kiszámítják az eszményi jelölt legjobb életkorát, diplomáját, sportmúltját, farkasfogú, kemény nevetését, “tiszta” szerelmi életét (prostituáltak kizárva) – “nagy jövő áll előtte”.

Az új demokráciákban sok a (mintha) fekete lyukból érkező politikus: senki sem tudja, hol voltak nyilvánosságra lépésükig, életrajzuk néhány száraz adat, esetleg annyit sejtetnek még, hogy nem rovott múltúak, bizonyítványaik nem hamisítványok, politikailag szüzeknek és patriótáknak vallják magukat…

Komoly stúdiumokat érdemelne annak az elemzése, hogy a politika miként válogatja sikerre, karrierre szánt figuráit. Az egyik, szinte megfoghatatlan párt, melynek csak a kutatók ismerik alapadatait, jellemző figurái közül se sokkal többet, mint ahány egy sakkjátszmához szükséges, (egyikük tüntetően férfias, mosolytalan, ájtatos partnere nyálasan ízléstelen, nem furcsállnám, ha selyemkesztyűt-selyemzoknit hordana, az embernek az az érzése, hogy túl sok kölnit használ, ami persze rágalom, elvégre bele se szagoltam, s nem is fogok), szóval kettejükön kívül alig sorolhatnék ismert, vagy fölismerhető szereplőt társaik közül, pártjuk mégis fontos, van hatalma, gúnyos szövege,
fantóm-teste, csak tömege anonim, néha úgy fest, mint egy feketére festett szappanbuborék.

Nagyapám áll at utcaszélen, kezében okostelefonnal. Ő mondja nekem mindezeket, miután felhívtam. Ő nem tud engem. Nyomógombokhoz szokott, de nem mint a politikusok.


Ostobák vagyunk, igaz?

Elképzeljük, milyennek kell lennünk ahhoz, hogy csodáljanak belénk bolonduljanak, mámoros alávetettséggel önként adják nekünk vagyonukat, teremtőerejüket, életüket. És, akkor mindenki és mindenek felett, végre istenek vagyunk, örökkévalóak. Úgy 50-60 évig. A többi nem számít. Ha megbetegszünk. hát, leöletünk valakit, kell a veséje. Majd balesetre fogjuk, vagy műhibára, mindegy. Szomorúak is leszünk, őszinte megbánásunk jeléül megrendezzük a temetést, taníttatjuk az árvát, kineveljük magunknak, s benyújtjuk a számlát.

Mindig benyújtjuk. Valamit valamiért. Cserebere fogadom, többé vissza nem adom a szabadságod. Ilyen az élet – győzködjük magunkat, s nyomkodjuk tovább az automaták gombjait. Napról napra. Évről évre. S a buborékok, egyre feketébben, szállnak-szállnak a magosban.

De a buborék-létnek van egy hátránya. Könnyű, illékony, s egyszer eltűnik, mintha sohasem létezett volna. Ostobasága is csak addig tart, míg szét nem pukkan. S ezt elő is lehet segíteni. A feketéét, különösen.

Sose akarom megérteni, mi értelme van annak, hogy – és itt következhetne a hosszú felsorolás…. Szomorú vagyok, mert nem külső kényszerek diktálják mindezt, nem is magasrendű szociális, szellemi, morális érdekek, hanem csakis a hívságok. Hiúságok, amelyektől nagyapám mindig mentes volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük