cári oroszország
irodalom történeteim

Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt

Délelőtt tíz órakor hagyom el Szentpétervárt az
Admiralitás hajóján. – Ez a nyitó mondat. De nézzük a második bekezdést két különböző fordításban (egyik a sajátom):

1. Borús az idő. A sík partok közt hajónk sebesen siklik a Finn-öböl felé. Hirtelen szél támad a tenger felől, a víz hevesen hullámozni kezd. S ugyanolyan hirtelen kisüt a nap. Mint aranycsíkos selyemsál lobog az égen, itt is ott is egy-egy fénypászmás gyöngyszürke felhő. S a tiszta ragyogásban kitárul a Néva végtelenbe vesző torkolata, melynek zöldes, sűrű, fénycsíkos vize engem mindig Velence lagúnáira emlékeztet.

2. Az idő borús. A lapos folyópartok között hajónk nagy sebességgel siklik a Finn-öböl felé. A nyít tenger felől a hűvös szél hirtelen kemény záport zúdít ránk. De éppily hirtelen kibukkan a nap és újra kisüt. Az égen itt is, ott is napsugarakkal
áttört gyöngyszürke felhők úsznak, mint megannyi arannyal átszőtt selyemkendő. És a tiszta napfényben a Néva torkolata kitárja a végtelenbe vesző selymes, lomha, zöld vizét, amely Velence lagúnáit juttatja eszembe.

Lehet vitatkozni, melyik a hitelesebb, és melyik hangzik jobban. De bármelyiket is olvassam, felidéződik, hogy egy igazi szép, napfényes, madárfüttyös tavaszi reggelen került először a kezembe ez a könyv. Úgy gondoltam, átrágom magam ezen a minden bizonnyal nehézkes, fárasztó és száraz, század elei memoáron. Óriásit tévedtem. Már a második bekezdésnél szinte fejbe vert az a lírai hangú, meglehetősen franciás kellemes stílus, ami fűszerezi ezt a könyvet, Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt c. opuszát. Hogy mennyire tetszett nekem, mutatja, hogy újrafordítottam.

Eleinte nem vártam tőle mást, minthogy helyenként kiegészíti hiányos történelmi ismeretemet, és néha fel-fellibbent egy-egy fátylat a korszak társadalmi helyzetéről. Ennek ellenére végig izgalmas, érdekes, nagyon jól tagolt, remek tempóban haladó, élvezetes olvasmánynak bizonyult.

A legutóbbi alkalmakkor, mikor háborús memoárt fogtam a kezemben, mindig csalódás ért. Orwell Háborús napló-ja kifejezetten unalmas és nyers olvasmánynak bizonyult, különösen a Hódolat Katalóniának után, mely már-már Hemingwayt és Kerouacot juttatta eszembe. A másik ilyen mű De Gaulle háborús emlékiratai voltak, mely bár rettentő érdekes adalékokkal szolgált a háborúval és különösen a francia részvétellel kapcsolatban, azért helyenként ez is igen száraz, és érdektelen tudott lenni.

De ez a könyv nagyon más, mint aminek látszik, és mint amit vártam. A cári birodalom szalonjaiban, éttermeiben és klubjaiban teázgató Petrográdi úgynevezett jó társaság, a Romanovok házának letűnt sarjai, Raszputyin és fanatikus, misztikus sleppje, nagyhercegek és nagyhercegnők, olyan elevenen és képszerűen rajzolódnak ki a nagykövet naplójából, hogy az már irodalmi igényességűnek mondható. Közben pedig az ország lakossága éhezik, nyomorog, és szenved az államigazgatás csinovnyikjainak korrupciójától, a császári titkosrendőrség besúgóhálózatának kelepcéitől és az egyre rosszabbul szervezett gazdaság ínségeitől. Megjelennek a kor és a hely leghíresebb, hírhedtebb alakjai: II. Miklós cár, Alexandra Fjodorovna, Raszputyin, a dúsgazdag Putyilov, Lenin és Kerenszkij, hogy csak a leghíresebbeket említsük. És mindez egy olyan nemzetközi társadalmi változás hajnalán, mely felforgatta a világot és lángba borította Európát. Nem mellékesen pedig egy jó humorú, felvilágosult világpolgár, élesen látó és kiváló írói vénával megáldott francia diplomata szemüvegén keresztül. Hogy is van a szlogen? A szórakozás garantált! No, hát engem elkapott ez a könyv és nagyon jó volt olvasni, és írni róla egyaránt. Ennél jobban csak újrafordítás hónapjai voltak élvezetesebbek.

bál, cári oroszország

Paléologue rendkívül izgalmasan, és feszült tempóban közölt naplójának első fele számomra nagyon érdekes módon, egy általam eddig kevéssé ismert oldalról, a cári Oroszország felől mutatja be a háborút megelőző eseményeket. Neki magának természetesen szerepe van a dolgok alakulásában, hiszen francia diplomataként igyekszik minél több és erősebb szállal hozzáfűzni az orosz óriást a szövetséghez, melynek hazája is tagja. Ezért Paléologue alábbi sorait sem érzem cinikusnak, annak ellenére, hogy felvilágosult francia diplomataként, hazája érdekeit szem előtt tartva maga is kívánta a háborút (de leginkább a háborús győzelmet):

Saját fordításomban: Amennyiben az osztrák-szerb konfliktus egy vagy legfennebb két napon belül nem enyhül, annyiban kitör a globális háború, egy olyan katasztrófa, amelyhez foghatót talán sohse látott a világ. Holott ma még ez a sorscsapás megelőzhető, hiszen az orosz kormány békét kíván, és békét kíván az angol kormány is (1914. Július 28.).

A napló első szakasza tehát a háborút közvetlenül megelőző eseményekkel foglalkozik és lebilincselő módon ad betekintést a korszakba, helyenként olyan kifinomult, már-már lírai módon, hogy engem minden tekintetben megfogott, és a maga pártjára állított.

A könyv másik, igen érdekes vonulata a Romanov dinasztia dicstelen bukása. Paléologue mint felvilágosult, és Európa egyik legerősebb köztársaságának polgára, csakis a monarchia alkotmányossá tételében látja Oroszország jövőjét. Nagyszerűen és érzékletesen festi le a cári Oroszország mindennapjait, a pompát a csillogást éppúgy mint az éhezést a korrupciót és a cári titkosrendőrség eljárásait. A csinovnyik rendszer velejéig rothad világát. Ennek ellenére mégis értetlenül áll a szocialista forradalom előtt. Tudja, hogy az Orosz nép társadalmi fejlettsége nincs elég magas színvonalon egy demokratikus köztársasághoz:

Amikor Oroszország társadalmi és politikai intézményeinek ósdi és elavult, primitív és túlhaladott voltán gondolkozom, gyakran eszembe jut: “Európa is csak itt tartana, ha nem lett volna a reneszánsz és a reformáció és a francia forradalom!…”

Nagyon tetszett a könyvben egyes nevezetes események és személyek bemutatása. Az egyre inkább összeomló és mindenkitől elszigetelődő cár, és cárné, illetve, a mocskos, teljesen őrült, de merész és ravasz Griska Raszputyin, aki például így oktatja az egyik bejegyzés tanúsága szerint a szerzőt:

Merthogy tudod, ha nagyon sokat szenved a nép, gonosszá válik; rettenetes tud lenni, néha még arra is képes, hogy köztársaságot emlegessen.

No igen, Raszputyin és mindaz amivé az (amúgy sem feddhetetlen) orosz ortodox egyházat süllyesztette, megérne egy külön posztot is.
Persze elismerem, hogy a szerző élesen látó, és helyenként profetikusnak tűnő kommentárjainak is kell hogy legyen határa, nem találhatta mindenben fején a szeget. Tehetetlenségét látva pedig, mikor Oroszországot lángba borította a szocialista forradalom, visszatér lassú tempójú, melankolikus stílusához, melyben elmorzsol egy könnycseppet a vidám orosz arisztokrácia, és a cárizmus felett, illetve, hogy mivé is lehetett volna Oroszország az alkotmányos monarchia révén.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük